Hideg van és háború (sőt, hidegháború), mert mi, emberek, csak ennyire vagyunk képesek. Tönkretesszük az élőhelyünk, önmagunk, és hogy a szomszéd se örüljön, néhány öv alatti ütést neki is beviszünk, fegyvert adva a kezébe.

    Szabadság, testvériség, egyenlőség? Nem is volt soha, nem is lesz (az erősebbek, keményebbek, lelkiismeretlenebbek mindig is szabadabbak voltak), ugyanakkor szabadságunkban áll mindezért jómagunknak fizetni. Míg van miből. Pénzből, férjből, gyermekből, apából, lakóhelyből. Egyenlőség? Míg a nagy szivárványos lepel alá Csajkovszkij és Dosztojevszkij, sőt, uram bocsá’ paralimpikon már nem fér be?

    Dühös vagyok és szomorú, mert megvezettek (mondjuk, amíg műanyag tasakban visszük haza a benzint, ez nem is lehet olyan nehéz művelet), ilyenkor szoktam aztán nagy erőkkel takarításba, avagy főzésbe menekülni. Az első még egy darabig mozgási sebességem miatt nem túl kielégítő (azonban alakul, mióta a seprű fellépését kettős szerepben teszi, úgymint mankó és takarítóeszköz ), de a második lelkileg és testileg is felüdülést jelent. Élvezettel végzett munkát és táplálkozást.

    Egy vajpuha szalonnaszelet kockákra szelése és pirítása akár az összes érzékszerveinket mámorba taszíthatja (már csak ezért sem lettem vegetáriánus), ha pedig színes zöldségekkel és fűszerekkel keverjük, szemünk is, gyomrunk is, sőt, mi magunk is eltelhetünk látvánnyal, illattal, ízzel, mely egyenes úton vezet egy picinyke örömérzet fele. Erre pedig nagy szükségünk van!

    Pirítsunk darált húst, főzzünk bele szemes paszulyt, kukoricát, hagymát, fokhagymát, murkot, paradicsomot és csípős paprikát, ízesítsük keserű csokoládéval, elkészülvén pedig máris fogyaszthatjuk a tüzes chilis (vagy tán csillás) babot, magunk és gyomrunk igencsak nagy örömére.