Milyen gondolatok kergetőzhetnek egy ember fejében, amikor december végén szállongó hópelyhek helyett meleg napsugarak cirógatják a bőrét, mikor az év utolsó napjai a hírlap utolsó napjait jelentik, ahol ezek a betűk papírra szedődnek? Nagyon nehéz a születés csodájára koncentrálni, mikor ott ólálkodik folytonosan az árnyékában az elmúlás! Elrontottunk valamit, és noha az ember hajlamos fél munkát végezni, ezt most alaposan megcsináltuk, mintha egy folyamatos római szaturnálián tobzódva dőzsölnénk, mámorban fogyasztunk mindent, mi bennünket körbevesz. A nagy baj a mértéktelenséggel van, melyre fogékonyak vagyunk, az élet minden területén, ezért van egyre kevesebb hófödte hegyoldalunk, ezért üresebb a fás- és elemózsiás kamránk, és mindezt tán még észre sem vesszük, mert szemünket meg fülünket mindenféle csillogó délibábokkal bombázzák. Ezért is fáj annyira egy magyar nyelvű hírlap megszűnése (mindegyiké, de ezt most különösen), és ezért nézem a lobogó karácsonyi gyertyákat könnyes szemmel, kétkedően: lesz a születés, halál után feltámadás? Létezik egy újság életében ilyesmi? Remélem, mert én már csak ilyen optimista vagyok! Már csak azért is, mert két nagyon értékes karácsonyi ajándékom nem kézzel fogható, nem hozzám közel állóktól kaptam, de ezúton is bizonyságot nyertem, nincs minden veszve, vannak még egymással törődő emberek!

    „Miért születnek meg a könnyek? Mielőtt világra jönnek, hol időznek az emberben? Van-e joguk a könnyeknek könnyezni? – kérdezed. Halld a válaszom: te magad vagy az a hely, ahol a bánat, vagy a boldogság megszületik. Te adsz otthont örömnek és szomorúságnak; te választasz: melyiknek a pártjára állsz, és melyiket hívod életedbe.” mondja Seneca. Az bizonyos, az egyik mindig követi a másikat, és harcolhatsz, hogy az öröm folyamatosabban időzzön nálad!

---