Most érne a finom szilvám, ha le nem potyogott volna a fáról magzati állapotában. E gyümölcsről mindig korábbi lakhelyem jut eszembe, a több szempontból is híres magyarózdi toronyalja. A templom, mint minden rendes rokona, a dombtetőn állt (persze ott áll most is), mely domboldalt néhol sűrűn belepték a szilvafák. Aztán, mivel Édesanyám jó egészségnek örvendett, meg amúgy is az volt a szokás, ősszel a termés az üstbe került. Énnekem az őszi Ózd egyet jelent az udvarokon, üstben rotyogó, köpködő szilvákkal. Hűvös napok, füst és kisebb égési sebek, mindazoknak, akik kavarásban nem elég serények.
Már maga a gyümölcs szedése is nagy „élmény” volt, hát még a szilvaíz kavargatása! De a végeredmény!!! Az íze, az illata!!! Állandóan kísértett. Azonban valahogy sohasem volt kedvem, időm, szilvám, akármim, ugyanezt eljátszani egy villanytűzhelyen. No, de egy szép napon találkoztam a szilvaíz sütőben című recepttel, amibe első látásra beleszerettem. Azon nyomban szedtem vagy vettem (ezt az információt már megette a meszesedés), kimagoztam a szilvát, belepotyogtattam (a legalsó sort vágott felével felfele!) egy ecettel kikenegetett nagy lábosba (háztartásom legnagyobb darabjába), majd betettem a 150 fokra hevített sütőbe. Négy óra múlva meg készen kivettem. Üvegekbe gyömöszöltem, melyeket – egy kis fejállás után, nem én, az üveg! – visszatettem a meleg sütőbe, ahol másnapra szerencsésen kihűltek. Jó tudni, hogy a szilva mennyisége, és lédússága arányában változik a lekvár elkészüléséhez szükséges időtartam! Nagy előnye, hogy nem igényli a kevergetést. És cukorra sem tart igényt, tehát elérhető édesség cukorbetegek számára.