Rémes, hogy hogy rohannak a napok, már ez az év is majdnem eltelt. Mi meg csak bírjunk rohanni utána, legyen hozzá egészségünk és kitartásunk! Fittnek kell lennünk, hogy bírjuk az iramot. Ugyan, bizonyos nézetek szerint, az ész a fontos, nem a háj (vagy a haj? ), de rájöttem, ez bizony téves. Mert, tegyük fel, az ember leánya éppen a fenti szlogentől teljes lelki nyugalomban leledzve rájön, hogy némi s.k. gyártott krémesekre támadt igénye, aztán máris azon ténnyel kell szembenéznie, hogy a háj igenis nagyon fontos. Mert nincs krémes háj nélkül (habár háj van krémes nélkül, krémessel meg még több )! Most persze, az igazi, házi krémesről beszélek, és nem mindenféle előregyártott, fagyasztott lapokból készült utánzatokról.
A háj ugye a disznóból származik (miként a hájas disznó kifejezés is ezt bizonyítja), onnan kerül a darálóba, hogy kenhető állagú masszává váljék. Összedolgozván a tésztát (70 dkg liszt, 2 tojássárga, 3 ek. tejföl, 1 ek. ecet, 1 tk. só, 1 deci langyos víz), kinyújtjuk, megkenjük a hájjal, majd tésztánkat összehajtogatva, fél órát pihentetjük (meg magunkat is közben, e megerőltető munka után ). Nyújtógatós-hajtogatós műveletünket még kétszer megismételjük, ugyanis ettől válik tésztánk levegőssé és levelessé (ezt a levelet ugyanis nem a postás hozza házhoz, hanem saját munkánk eredményeként kaphatjuk kézhez, jobban mondva, szájhoz). Lapokat sütünk belőle, majd igazi krémes-krémet töltünk bele: 1 l tej, 10 tojássárga, 13 dkg liszt, 30 dkg cukor, 1 rúd vanília össszefőzve ennek állaga felvert tojásfehérjékkel lazítva. Végezetül tésztánk porcukorral hintve, négyszögesítve, máris tányérkánkon kelletheti magát, habár, jelzem, módja erre huzamosabb ideig nincs. Habár nem épp oly piacos és sminkelt, mint néhol, szemnek kedves, ízre ellenállhatatlan (mondhatni zsírkirály).