Zsenge gyermekként a pásztorkodás az ember megélhetésének egyik csúcsát jelentette számomra: vitaminokban gazdag, havasi füves legelőkön, fenyősusogó és csermelycsobogó kisérőkórussal tilinkózó heverészés közepette, jól idomított kutyák által terelgetett nyájnak, no meg jómagamnak, testben és lélekben (kinek-kinek igénye szerint) épülését. Aztán egy szépnek induló nyári napon rájöttem, hogy a pásztor jelzőileg nem nyájas, és míg kutyái hetedhét hegyháton kergettek bennünket (holott semmi medvefajra nem hajaztunk), teljesen lemondtam e szakmáról. Pedig még a puliszkát is kimondottan szeretem! Az angliai pásztorpitét meg pláne, csakhogy, idejekorán tudatosult bennem, hogy vendégmunkás sem szeretnék lenni, tehát eme ötletvázlat is lepottyant a tervlistafáról. Mily szerencse, hogy a lajstromok változatai ezerfélék lehetnek, és míg egy tétel egyikről törlődik, felkerülhet egy másikra. Így díszeleg menümön a pásztorpite, már csak azért is, mert elkészítése nem ördöngösen nehéz, és egy igencsak finom eledel a végeredmény. Főleg akkor kerül az asztalra, mikor a köretnek szánt krumplipüré mennyisége nagyobb, mint a gyomrok befogadóképessége. A pásztorpite pedig tudvalevőleg, a krumplipüré második élete. Szükségeltetik hozzá egy jó húsos ragu, lehetőleg bárány, de mivel náluk elég alacsony a gyermekkori mortalitás, helyettesíthetjük egyéb állati eredetű testrészekkel. A pürével rétegelve megsütjük, majd csendes furulyaszó mellett megeszegetjük. Ráadásként, muffinformában készítve még az előnyös megjelenésű ételek versenyén is felléphet!