SzakÁ(rus) Cs(illa)

Wellington-vagdalt

    Történt, hogy Arthur Wellesley angol hadvezér, az 1813. június 21-ei vitoriai csatában Napóleon felett aratott diadala után, megkapván a Wellington hercege címet, gyorsan gyarmatosította a beef en croute (bélszín tésztában) nevezetű francia eledelt (is), mélységes szerénységében önmaga után keresztelvén el. 🙂
    Nem egyedi eset ez a majd évszázados, győzedelmes élete során, habár Új-Zéland jeles városának, Te Whanganui-a-Tara-nak még csekély negyed évszázadot kell várnia az átnevezésre.
    Azóta persze már sok víz lefolyt a Maroson, s mikor nem, ki-kiöntött. 🙂 Ilyenkor mindnyájan a kissé lefitymált gumicsizmába léptünk, ártatlan tudatlanságban leledzve, eredetét tekintve. Ugyanis, ezt is a nagy Wellingtonnak köszönhetjük, kinek cipésze, a vérzivataros csatamezőkre egy egyedi modellt (no, nem pont gumiból, azt Goodyear majd csak 1840-ben találja fel) tervezvén, akkora sikert ért el vele, hogy az angol arisztokrácia azóta is abban jár vadászni. 🙂
    Csendben elmélkedvén e diadalmas életút fölött, azért dolgoztam is, át egy eledelt (húsvéti táldísznek, de nem csak!), természetesen meghagyván neki a sikeres Wellington alapnevet. Így került a tésztalap a kalácssütő tepsibe, darált hús (fasírtízekkel) a közepébe, rá gombás, hagymás tojás, végül még darált hús, a kilógó lap maradékéval befedve. Gyenge 150 fokon sütögetve.

(Forrás: hirmondo.ro)