SzakÁ(rus) Cs(illa)

Dalauzi

    Parasztbarokk stílusú műemlék házban élek, amelyet örmény kereskedők építettek csekély kétszáz esztendeje. Megérkeztek ők már jóval hamarabb erre a környékre, de bármennnyire jó üzletembereknek bizonyultak, azért nekik is időbe telt a letelepedés. 🙂 A Kövér családnak is jó sok marhát kellett eladnia, míg sikerült felépítenie ezt a házat, melyben most történetesen én rovom a sorokat. E két évszázad során nevezetes személyek szívták tüdejükbe az ódon falak között található oxigént, kik aztán addig-addig kísértettek, míg rávettek, állítsak nekik emléket. Hát ez nekem (természetesen) via konyha sikerült. 🙂
    Álljon itt máris elsőként az örmények kedvenc süteménye, ami ugyan inkább főzemény, de kicsire nem adunk 🙂 Elkészítése igen egyszerű(nek tűnik 🙂). Számtanilag is megjegyezhető az anyagszükséglet: 25 deka dió, mák és méz. A mézet sötétbarnára (egyébként nem válik belőle kellően kemény kötőanyag) pergeljük (nem pergetjük!). Összekeverjük a kissé szintén pirított mákkal és dióval (reszelhetünk bele narancs- vagy citromhéjat), majd kis gombócokká formáljuk. Elárulhatom, ez a művelet legnehezebb része 🙂 Ugyanis, enyhén szólva, ragad. Epoxy gyanta hiányában, egy hobbiasztalos-cukrász bármikor visszaragaszthatja vele kitörött széklábát.
    Nagyon egészséges…. ellenben fogyasztása, nem eredeti fogsorral rendelkezők számára, nem igazán ajánlott. Ezennel pedig azt a kémiai (fizikai? 🙂) folyamatot is észbe véstem, mely során egy anyag agresszív módon történő sötétítése, keményedést okoz. 🙂

(Forrás: facebook.com/SzekelyKalendarium)